1

Mi a fenét kere­sek itt? – csak ez járt a fejem­ben, ahogy a saint-​​jean-​​pied-​​de-​​port-​​i zarán­do­kiroda bejá­ra­tá­val szem­ben, a szűk és mere­dek utcácska túl­ol­da­lán, egy lát­szó­lag a sem­mibe vezető lépcső alján üldö­gél­tem. Az elmúlt 24 órában három orszá­gon keresz­tül több­ezer kilo­mé­tert autóz­tam, repül­tem és vona­toz­tam, hogy a vas­út­ál­lo­más­tól idáig tartó pár­száz méte­res út alatt rájöj­jek, hogy egy tíz­ki­lós háti­zsák­kal gya­lo­golni a júli­usi hőség­ben nem olyasmi, amire egy épeszű ember önszán­tá­ból vállalkozik.

Per­sze azon a sze­les novem­beri estén, ami­kor beug­rot­tam anyám­hoz egy teára, még egész jó ötlet­nek tűnt.

Vala­me­lyik barátnő­jéről kez­dett mesélni, én pedig – gon­do­san ügyelve a bólo­ga­tá­sok, szem­for­ga­tá­sok és a „Nem mondod!”-ok helyes idő­zí­té­sére és ará­nyára – lapoz­gatni kezd­tem egy meg­fa­kult cím­lapú, sza­már­fü­les Nők Lapját. Már majd­nem a végére értem, ami­kor meg­akadt a sze­mem egy 800 kilo­mé­te­res spa­nyol zarán­dok­út­ról, a híres El Camino de San­ti­agóról szóló cikken.

Szó esett benne nap­sü­tésről és léleg­zet­el­ál­lí­tóan szép tájak­ról, víz­hó­lya­gok­ról és sza­tír­nak nézett sebtapasz-​​szamaritánusról; épp elég ahhoz, hogy tud­jam: az utat jövő nyá­ron végigjárom.